2015. április 12., vasárnap

34# - Bújócska (Hide and Seek - 2005)


Bújócska

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.
EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Ajaj, úgy érzem hogy kicsit beteg vizekre eveztünk... Véleményem szerint tévesen írják azt, hogy a Bújócska semmiújat nem mutat, hogy átlagos, hogy séma. Nem így írnám le ezt a filmet. Inkább úgy, hogy: meghökkentő.

A film nem hagy nyugodni még az első 6 percben sem, ugyanis megtörténik a tragédia: a Robert De Niro által játszott pszichológus családapa felesége öngyilkos lesz és a férjére hagyja a kislányukat, Emilyt. Az apa úgy dönt hogy otthagyják a nagyvárost és vidékre költöznek egy nyugodt helyre, ahol a lány talán ki tudja heverni a borzalmat, amelyet végül egy képzeletbeli baráttal, Charlieval akar feledtetni. Ekkor tér a film arra a pontra, amikor bármikor kilenghetne a kivitelezés, de ez nem történik meg és a kislányt elkönyveljük elmebetegnek (gondoljunk csak itt például a macskára). Az apa rájön hogy a kislánya őt hibáztatja a felesége haláláért és közelebb akar férkőzni ehhez a Charliehoz, amely még nagyobb gondokat hordoz magában. Eközben azt láthatjuk, hogy folyamatosan kísérti az az este, mikor megtalálta az asszonyt holtan a fürdőkádban. Egy kritikus pillanatban (történetesen, amikor megtalálja az új, de halott barátnőjét kitekeredett testrészekkel) elszakad valami és aztán egyre jobban rájövünk hogy mennyire átvágott minket a 
film. Ez talán legjobban a dolgozószobás jelenetben mutatható ki, amikor De Niro rájön, hogy semmi cuccot nem csomagolt még ki és a naplójába sem írt semmit, pedig sokat képzelődött róla. Így egy pálfordulás következik be és a pszchiológusból lesz a beteg páciens.



A időzített feszültségadagoló jelenetek el lettek találva: nem sok, nem kevés, pont az arany középút, ami azért egy ilyen műfajú filmnél erős követelmény. Ezzel egyetemben a hanghatások is klasszok voltak, amelyek nagyban meghatározzák a kívánt és végül az elért hatást, amely egy nyomasztó hangulattá nőtte ki magát a játékidő haladtával.

Néha úgy éreztem, mintha a rendező kezéből kicsúszott volna a gyeplő, mert valamilyen hepehupás talajra vágtattak a paripák, de aztán fellélegeztem és újra átbírták venni az irányítást. De mi van azzal a fekete barlanggal? Ilyenkor természetesen szeretünk belegondolni, hogy vajon mit is akart ezzel érzékeltetni a rendező? Talán mikor még nem tudtuk, hogy valójában az apa a hunyó, és a kislány fala tele volt rajzokkal, melyben a lyuk szélén álló Charliet ábrázolja, talán olyan jelentést is beletudunk gyömöszölni, hogy a barlang valójában a Emily sötét tudatalattija. Hisz mialatt átvágott a film, azt hittük, hogy Charlie a kislány tudatalattija, de miután megtudtuk hogy De Niro, az apa a gyilkos.... Nehéz erről írni és szerintem egyáltalán nem is lényeges. Az én általam látott befejezés nagyon tetszett: a kislány belenyugszik az anyja halálába, de miután az egyik női mellékszereplő becsukja az ajtót, láthatjuk hogy egy kórházban vannak. Véleményem szerint nagyszerű vég.



De Niro hozta a formáját, a beteg szerep pedig nekem kifejezetten tetszett. Dakota Fanning zord, hideg nézése úgy gondolom, hogy a késői órákban filmező nézőknek kölcsönöz egy másfél órányi tömény borzongást, ezzel a kivitelezéssel pedig felnő a feladathoz a Bújócska. De tényleg, egy picit beteg.

2015. április 9., csütörtök

33# - A komédia királya (The King of Comedy - 1982)


A komédia királya

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.
EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Ez az 1982-es Scorsese-produktum nem híres, sőt, alig hallottak róla. Vajon miért lépett fel ez az ismeretlenség?Annak tudatában, hogy egy nagyon jó kis filmről beszélünk, ez még jobban érthetetlen. Scorsese tipikus motívumai jelennek meg a A komédia királyának képkockáin: széleskörű karakterábrázolás, a lelki világ teljes feltárása és ezzel egy Scorsese-illatot - esetlegesen nevezhetjük Scorsese-érzetnek is - kölcsönöz a mozinak. Emellé pedig megkapjuk De Nirot,aki olyan természetesen lengedez és tébolykodik a vásznon, mintha csak ráírták volna a szerepet és talán még ez meg is lehet.




Adott egy egoista, hiú és lelkes Rupert Pupkin, akinek legnagyobb álma, hogy ő legyen a komédia királya. Órák hosszat képzelődik arról, hogyan beszélget az akkor nagyon híres és menő Jerry Langforddal, amivel talán még nem is lenne gond, ha egy tizenéves gyerek lenne. De ő egy felnőtt és a játékidő haladtával egyre tébolyultabbnak látjuk a látomatásokat, az illúziókat. Pupkin kartonpapírokhoz beszél és megpaskolja őket, majd kiáll egy emberekkel lefestett hatalmas fal elé és gyakorolja az előadását. Az utolsó dolog egy eladóművész számára nem is olyan rossz dolog, na de a többi. A többit látni kell és punktum. Ruperttel viszont nem elég beérni, kell mellé még egy bolond nőszemély is, aki ugyancsak képzelődik. A férfi és a nő nagyon közel állnak egymáshoz: barátok. És talán azért lettek barátok, mert összekapcsolta érzéseiket valami: Jerry Langford. A férfi Jerry Langford legjobb barátjának hiszi magát, míg a nő a csajának, a barátnőjének és ahogyan belemelegszenek a látomásosdiba, annyira tévesztik össze a saját agyuk szüleményét a valósságal. Scorsese valójában egy mániákus, erőteljes bolond lelki és szellemi világát festi le elénk, ami a besorolt kategória ellenére sem lehet vígjáték. Néha-néha kapunk egy-két erősebb poént és én tudtam nevetni rajta, de kínomban. Nem tudnám megmagyarázni teljes egészében, de Scorsese képi világa és a már fentebb említett "érzete" valahogy behúz a forgatásra és ott ragaszt. A legnagyobb rendezők stílusjegye ez, éppen ezért kell csemegézni a műveik közül.




Pupkin viszont egyszer csak megharagszik Jerryre - miután kiutasította leendő barátnőjével együtt a villájából - és a bolond nőszeméllyel együtt elrabolja. Ekkor már tisztán és világosan látszik a szándék: az egyik előadáson Pupkin Langford helyett akar fellépni az egész TV-s közönség előtt, az egész ország előtt, hogy megmutassa: vele nem lehet packázni. Épp eleget szórakoztak vele, folyamatosan ott ült a recepcióban, csak váratták és váratták, de semmi. Talán össze lehet kapcsolni egy picit a Taxisofőrrel, melyben ugyanígy nőttön nőtt a feszültség, bár ott egy kicsit el lett nyújtva ez, itt viszont teljesen tökéletes mértékben van adagolva. Végül Pupkin fellép és kiderül hogy remek abban a műfajban, amit akar csinálni. A közönség ovációban tör ki, de ezután csücsül egy kicsit a börtönben. Elhangzik a film leghíresebb mondata: "Inkább leszek király egy éjszaka, mint balek egy életen át".

És hogy miért is fontos ez a film valójában? A média minden idők legelmebetegebb megnyilvánulása a hamis és a túlzó, gyakran pedig légbőlkapott információátadásnak. Ha pedig érkezik egy férfi, akinek kicsit talán az átlagásnal kisebb a tűrőképessége és történetesen mániákus is, akkor nincs menekvés. Akkor megtörik a média, legalábbis egy kis időre. Igazából azért érdemes kivárni a film végét, mert ott kapjuk meg a legértékesebb gondolatot: hiába volt Rupert Pupkin egy elmebeteg egoista, nagyon jó volt abban, amit csinált és az embereket nem érdekelte az, hogy elrabolta Jerry Langfordot, mert miután kijött a börtönből, még talán jobban is szerették. Szerintem ez a teória egy kis könnyed gondolkodással átvetíthető a rohamos hétköznapokra. Nagyon jó film, szeretjük.