34# - Bújócska (Hide and Seek - 2005)

Bújócska

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Ajaj, úgy érzem hogy kicsit beteg vizekre eveztünk... Véleményem szerint tévesen írják azt, hogy a Bújócska semmiújat nem mutat, hogy átlagos, hogy séma. Nem így írnám le ezt a filmet. Inkább úgy, hogy: meghökkentő.

A film nem hagy nyugodni még az első 6 percben sem, ugyanis megtörténik a tragédia: a Robert De Niro által játszott pszichológus családapa felesége öngyilkos lesz és a férjére hagyja a kislányukat, Emilyt. Az apa úgy dönt hogy otthagyják a nagyvárost és vidékre költöznek egy nyugodt helyre, ahol a lány talán ki tudja heverni a borzalmat, amelyet végül egy képzeletbeli baráttal, Charlieval akar feledtetni. Ekkor tér a film arra a pontra, amikor bármikor kilenghetne a kivitelezés, de ez nem történik meg és a kislányt elkönyveljük elmebetegnek (gondoljunk csak itt például a macskára). Az apa rájön hogy a kislánya őt hibáztatja a felesége haláláért és közelebb akar férkőzni ehhez a Charliehoz, amely még nagyobb gondokat hordoz magában. Eközben azt láthatjuk, hogy folyamatosan kísérti az az este, mikor megtalálta az asszonyt holtan a fürdőkádban. Egy kritikus pillanatban (történetesen, amikor megtalálja az új, de halott barátnőjét kitekeredett testrészekkel) elszakad valami és aztán egyre jobban rájövünk hogy mennyire átvágott minket a 

film. Ez talán legjobban a dolgozószobás jelenetben mutatható ki, amikor De Niro rájön, hogy semmi cuccot nem csomagolt még ki és a naplójába sem írt semmit, pedig sokat képzelődött róla. Így egy pálfordulás következik be és a pszchiológusból lesz a beteg páciens.

A időzített feszültségadagoló jelenetek el lettek találva: nem sok, nem kevés, pont az arany középút, ami azért egy ilyen műfajú filmnél erős követelmény. Ezzel egyetemben a hanghatások is klasszok voltak, amelyek nagyban meghatározzák a kívánt és végül az elért hatást, amely egy nyomasztó hangulattá nőtte ki magát a játékidő haladtával.

Néha úgy éreztem, mintha a rendező kezéből kicsúszott volna a gyeplő, mert valamilyen hepehupás talajra vágtattak a paripák, de aztán fellélegeztem és újra átbírták venni az irányítást. De mi van azzal a fekete barlanggal? Ilyenkor természetesen szeretünk belegondolni, hogy vajon mit is akart ezzel érzékeltetni a rendező? Talán mikor még nem tudtuk, hogy valójában az apa a hunyó, és a kislány fala tele volt rajzokkal, melyben a lyuk szélén álló Charliet ábrázolja, talán olyan jelentést is beletudunk gyömöszölni, hogy a barlang valójában a Emily sötét tudatalattija. Hisz mialatt átvágott a film, azt hittük, hogy Charlie a kislány tudatalattija, de miután megtudtuk hogy De Niro, az apa a gyilkos.... Nehéz erről írni és szerintem egyáltalán nem is lényeges. Az én általam látott befejezés nagyon tetszett: a kislány belenyugszik az anyja halálába, de miután az egyik női mellékszereplő becsukja az ajtót, láthatjuk hogy egy kórházban vannak. Véleményem szerint nagyszerű vég.

De Niro hozta a formáját, a beteg szerep pedig nekem kifejezetten tetszett. Dakota Fanning zord, hideg nézése úgy gondolom, hogy a késői órákban filmező nézőknek kölcsönöz egy másfél órányi tömény borzongást, ezzel a kivitelezéssel pedig felnő a feladathoz a Bújócska. De tényleg, egy picit beteg.

33# - A komédia királya (The King of Comedy - 1982)

A komédia királya

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Ez az 1982-es Scorsese-produktum nem híres, sőt, alig hallottak róla. Vajon miért lépett fel ez az ismeretlenség?Annak tudatában, hogy egy nagyon jó kis filmről beszélünk, ez még jobban érthetetlen. Scorsese tipikus motívumai jelennek meg a A komédia királyának képkockáin: széleskörű karakterábrázolás, a lelki világ teljes feltárása és ezzel egy Scorsese-illatot - esetlegesen nevezhetjük Scorsese-érzetnek is - kölcsönöz a mozinak. Emellé pedig megkapjuk De Nirot,aki olyan természetesen lengedez és tébolykodik a vásznon, mintha csak ráírták volna a szerepet és talán még ez meg is lehet.

Adott egy egoista, hiú és lelkes Rupert Pupkin, akinek legnagyobb álma, hogy ő legyen a komédia királya. Órák hosszat képzelődik arról, hogyan beszélget az akkor nagyon híres és menő Jerry Langforddal, amivel talán még nem is lenne gond, ha egy tizenéves gyerek lenne. De ő egy felnőtt és a játékidő haladtával egyre tébolyultabbnak látjuk a látomatásokat, az illúziókat. Pupkin kartonpapírokhoz beszél és megpaskolja őket, majd kiáll egy emberekkel lefestett hatalmas fal elé és gyakorolja az előadását. Az utolsó dolog egy eladóművész számára nem is olyan rossz dolog, na de a többi. A többit látni kell és punktum. Ruperttel viszont nem elég beérni, kell mellé még egy bolond nőszemély is, aki ugyancsak képzelődik. A férfi és a nő nagyon közel állnak egymáshoz: barátok. És talán azért lettek barátok, mert összekapcsolta érzéseiket valami: Jerry Langford. A férfi Jerry Langford legjobb barátjának hiszi magát, míg a nő a csajának, a barátnőjének és ahogyan belemelegszenek a látomásosdiba, annyira tévesztik össze a saját agyuk szüleményét a valósságal. Scorsese valójában egy mániákus, erőteljes bolond lelki és szellemi világát festi le elénk, ami a besorolt kategória ellenére sem lehet vígjáték. Néha-néha kapunk egy-két erősebb poént és én tudtam nevetni rajta, de kínomban. Nem tudnám megmagyarázni teljes egészében, de Scorsese képi világa és a már fentebb említett "érzete" valahogy behúz a forgatásra és ott ragaszt. A legnagyobb rendezők stílusjegye ez, éppen ezért kell csemegézni a műveik közül.

Pupkin viszont egyszer csak megharagszik Jerryre - miután kiutasította leendő barátnőjével együtt a villájából - és a bolond nőszeméllyel együtt elrabolja. Ekkor már tisztán és világosan látszik a szándék: az egyik előadáson Pupkin Langford helyett akar fellépni az egész TV-s közönség előtt, az egész ország előtt, hogy megmutassa: vele nem lehet packázni. Épp eleget szórakoztak vele, folyamatosan ott ült a recepcióban, csak váratták és váratták, de semmi. Talán össze lehet kapcsolni egy picit a Taxisofőrrel, melyben ugyanígy nőttön nőtt a feszültség, bár ott egy kicsit el lett nyújtva ez, itt viszont teljesen tökéletes mértékben van adagolva. Végül Pupkin fellép és kiderül hogy remek abban a műfajban, amit akar csinálni. A közönség ovációban tör ki, de ezután csücsül egy kicsit a börtönben. Elhangzik a film leghíresebb mondata: "Inkább leszek király egy éjszaka, mint balek egy életen át".

És hogy miért is fontos ez a film valójában? A média minden idők legelmebetegebb megnyilvánulása a hamis és a túlzó, gyakran pedig légbőlkapott információátadásnak. Ha pedig érkezik egy férfi, akinek kicsit talán az átlagásnal kisebb a tűrőképessége és történetesen mániákus is, akkor nincs menekvés. Akkor megtörik a média, legalábbis egy kis időre. Igazából azért érdemes kivárni a film végét, mert ott kapjuk meg a legértékesebb gondolatot: hiába volt Rupert Pupkin egy elmebeteg egoista, nagyon jó volt abban, amit csinált és az embereket nem érdekelte az, hogy elrabolta Jerry Langfordot, mert miután kijött a börtönből, még talán jobban is szerették. Szerintem ez a teória egy kis könnyed gondolkodással átvetíthető a rohamos hétköznapokra. Nagyon jó film, szeretjük.

32# Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates - 2001)

Ellenség a kapuknál

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

A történelmi filmadaptációk általában ellentmondást szorítanak ki az emberekből, legalábbis a véleményeik alapján, amely korántsem baj, de ettől függetlenül érdekes. Főleg az olyan területeken merülnek fel viták, amelyek egy-egy rettenetes, érthetetlen korszakot mutatnak be számunkra: értem itt a náci Németországot, vagy a proletárdiktatúra alapítóországát, Oroszországot. Az Ellenség a kapuknál az utóbbi időtartamot öleli fel nagy akcióval dúsítva, de nem helyez különösebb hangsúlyt az embertelenségek végtelen sorozatának bemutatására, ez csak egy történet, amely akarva-akaratlanul egy történelmi alaptételbe van ágyazva. Két mesterlövész: az egyik egy orosz, a másik egy német és vadásznak egymásra. Leleményesen és fondorlatosan. Meglepően ismert és elismert műről van szó, ami kétoldalú dolog, bár a szubjektív vélemény kinyilvánítása itt is nyomatékosan beleszámít, mint minden más filmnél. 

Muszáj először a másod-főszereplőre kitérnem, rögtön az elején. Ed Harrisről van szó, aki rengeteg filmben szerepelt és leginkább mellékszerepekben mutatta meg hatalmas tehetségét. Úgy gondolom hogy itt ő húzta fel az Ellenség a kapuknál c. alkotást egy olyan szintre, amelyen láthattunk már valami színészi játékot is, ugyanis Jude Law nem igazán törte magát az orosz parasztfiú szerepének interpretálásra, legalábbis nem valami eredményesen. Ezzel szemben Ed Harris tekintete már felpezsdíti a vásznon történő eseményeket, tőle elvárható módon. Aztán a hős barátunk mellett áll egy propagandával 

foglalkozó egyén, akit Joseph Finnies alakít elég jól. Jude Lawról nem írnék többet, mert nem tetszett a játéka. A csodálkozó szemei folyamatosan valami mély érzelmet akartak kiváltani, de nem nagyon sikerült, legalábbis elég kínosan éreztem magam. Erőtlen volt, a csodálkozás leginkább arra hasonlít Lawnál, mikor egy kisgyerek szorongat egy gyűrött 

ötszázast a jobb kezében és nyálcsorgatva figyeli a cukrosbácsi kínálatát. Nem szimpatikus.A képi világ modern volt: említésre méltóan sokszor láthattunk távcső-szemszögből jeleneteket, amely hangulatot adományoz a vászonra, ez pedig tetszett. A feszültségadagolás aránylag jónak mondható, de többet kellett volna nyújtania, hisz egy 

ilyen párharc lefestésének az elsőszámú lételemei az izzadó kéz és pattogó idegszálak. Viszont ezek egyike sem jelentkezett, ami kellően nagy csalódással töltött el. Lehetséges hogy mellébeszéltem, mert talán az elején izgatott voltam, aztán ez fokozatosan enyhült, egy picit visszajött, aztán nem. Ha függvénnyel mértük volna a változásokat, 

valószínűleg leginkább hullámpalára hasonlított volna az agyamból származó jelek sorozata.

Érdekes dolog, hogy a készítők melyik oldalon foglalnak állást. Az oroszokén -e, vagy a németekén? Tény és való, hogy a hangsúly leginkább a kommunista oldalra húzott, mégis elég jól megpróbálták kiegyenlíteni ezt a másik oldalon is. Ez viszont nem zárja ki azt, hogy az orosz szemszögből mutatták be a történetet, hisz a film alapjául szolgáló könyv is így tett, ezzel viszont nem lehet szórakozni.

Kellemes szórakozás, Jude Law számomra nevetséges játékával, kellő akcióval, izgalommal.  

31# - Kínai negyed (Chinatown - 1974)

Kínai negyed

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Én nagyon szeretem a film-noirt, mint műfajt, amelynek az egyik gyöngyszeme Roman Polanski Kínai negyed c. filme, ha csak nem a legjobbja. Ez az 1974-es alkotás joggal fennmaradt az útókor számára, többek között ez abban nyilvánul meg, hogy A zongorista után ez a leghíresebb Polanski film.

A forgatókönyv Oscar-díj szükségességéről úgy gondolom hogy nem igazán vitatkozhatunk, ugyanis olyan történetbonyolítás és fordulatalkotás szemtanúi lehettünk a 2 órás játékidő alatt, amely talán még egyszer nem fog megíródni és vizualizálódni, amelyet Polanski olyan nagyszerűen tett. Erőfeszítésért bár Oscart nem nyert el, de úgy gondolom, hogy nem ez a legfontosabb szempont, hiszen egy maradandót sikerült alkotni. J. J. Gitts folyamatosan dohányzó, kalapos-öltönyös személyiségét senki más fogasára nem lehetett volna ráakasztani, mint Jack Nicholsonéra. Fantasztikus lazasága, 

erős kiállása és az emlékezetekben maradandó arckifejezései lebilincselik a nézőket, nemhiába ő az egyik legsikeresebb színész. Kétségkívül voltak még hatalmas játékai, példának okáért vegyük a legjobbat, a Száll a kakukk fészkére c. alkotásban, amelynél frenetikusabbat senki nem tudott volna produkálni. Itt viszont más volt a környezet és a szempont, amelyhez nagyon jól tudott alkalmazkodni.

A legjobb dolog a cselekmény szempontjából, hogy a szóban forgó Kínai negyed csak néha és akkor is csak sejtelmesen merül fel Nicholson, vagy éppenséggel a régebbi társai beszédében, amely talán még egy kis nyomasztást is nyújt az egyébként izgalmas hangulathoz. Csak bonyolódnak és bonyolódnak a szálak, míg egyszer csak felengednek és a játékidő végén fellélegezhetünk, azaz mégsem. Egy motívummal találjuk szembe magunkat, ami eléggé könnyen értelmezhető, de épp ezért szoktam oly gyakran felmerülő nézetemet hangoztatni a motívumokkal kapcsolatban: nagyon sokféle jelentésük lehet. Ha Polanski helyzetét nézzük, akinek várandós feleségét, Sharon Tatet brutálisan meggyilkolták egy villában még a Kínai negyed forgatásának megkezdése előtt, talán a Kínai negyed itt a múlt metaforája, hisz Gitts folyamatosan arról beszélt, hogy nagyon nehéz visszanézni a múltba, mert nem tudott megvédeni egy olyan embert, akit szeretett. A sors fintoraként pedig, mikor újra a kínai negyedbe mentek, ismét megtörtént vele a tragédia, amely egy hátborzongató misztikus dolog. A múlt örökké a rabjává tette Gittset, aki sohasem fog kikeveredni karmai közül, mert ez a sorsa. Ha belegondolunk a jelentésébe, egy picikét lehangoló, de ez nem gond, mert egy jó krimi fonáljaiba bugyolálva interpretálták számunkra a mondanivalót, amely több mint nagy dolog. Még most is kiráz a hideg, ha felidézem azt a jelenetet, melyben az egyik rendőr a nő után lő (akit illetőlegesen Faye Dunaway játszott, szintén remekül), majd látjuk a kocsit, ahogy egyre lassul és közben halljuk azt az idegszakító dudát, amely mint a halál előfutáraként tép bele a szívünkbe. Feledhetetlen.

Polanskiban én még sohasem csalódtam, úgy gondolom hogy ezután sem fogok. Remek.

30# - Hotel Ruanda (2004)

Hotel Ruanda

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Az 1994-es ruandai népírtás az emberi kegyetlenségek egyik legnagyobb felkelőkhöz csatolt mészárlása volt, mely a Hotel Ruanda középpontjában áll, mint támpont, mint egy bemutatott időszak. A történt Paul Rusesabaginaról szól, aki a tuszi-ellenes randalírozás áldozatait befogadja a Hotelébe és menedéket ad nekik. A film értékét nyomatékosítja, hogy megtörtént események alapján készült, ami azért számos filmnél a hazugság jelképe, itt viszont nem erről van szó.

Ha valamilyen térben és időben is megesett cselekményt kell interpretálni egy filmben a nézőknek, akkor általában a készítők túlzásokba szoktak esni. Azt viszont nem tudom, hogy egy ilyen szörnyű tragédiát túlzások nélkül el tud -e vinni egy 2 órás mozgókép a hátán? A Hotel Ruanda esetében ez bebizonyosodik, mely egyben rettenetes és jó. Hogyan maradhatott fent mégis ez az alkotás? Hisz mindannyian, akik megnéztük, azt láthattuk, hogyan köpi arcul a Nyugatot Terry George produktuma. Ezen bírálat mellett kapunk egy eszmény-teóriát, mellyel már a Schindler listájában is találkozhattunk, mégis azt kell hogy mondjam, hogy ezek szimplán csak azért maradhatnak meg izgalomként a vásznon, mert megtörténtek. A valós elemek nélkül az egy kicsit is hozzáértő nézők felpattantak volna a székből és elhagyták volna a mozit. Ez viszont nem hiszem hogy sok helyen megtörtént és ez így is van rendjén.

Don Cheadle, Don Cheadle, Don Cheadle... Hát, hogy is mondjam, valószínűleg még napokig az emlékezetemben él gyászos pillantása és reménytelen arckifejezése, amint a temérdek hulla fölött átível a tekintete és befátyolozza a nézők szívét, illetve szemeit. Az alakítása viszont nem volt egy nagy bumm, nem éreztem semmit, csak egy afro-amerikai tehetséges színészt, aki jól játszik, de nem különösebben jól. Úgy gondolom, hogy a filmben szereplő többi színészről nem igazán kell szót ejtenem, mert megvoltak a helyükön, rendezettek voltak és nem is volt baj velük. Egy rövid szerep erejéig megkaphattuk Jean Renot is, ezt viszont nagy sajnálom, mert lett volna még bőven helye az alkotásban.

Az ömlengés után viszont következzen az atmoszféra, amely egy ilyen film esetén létfontosságú, de sajnos nem éreztem áttörést. Ennek a földbe kellett volna döngölnie és lecsapnia, újra meg újra, de nem sikerült, ami elszomorító. Meg sem szabad lett volna szólalnom, de éppen ellenkezőleg: csak úgy dőlt volna belőlem a szó. A nemzetközi szervezetek tétlensége kölcsönzött ámbár egyfajta dühadagolást, mégsem tudtam belefolyni teljes mértékben a történésekbe. Úgy gondolom, hogy azért is annyira nagy gond ez, mert ez a népírtás az afrikai holokauszt szerepében jelent meg rengeteg 

ember szemében és amely majdhogynem így is volt. Ez pedig éppenséggel nem a legkönnyebb témákhoz tartozik, amelyben található perspektívákat nem teljesen tudta kihasználni a Hotel Ruanda.

Ettől függetlenül élvezhető és jó filmről van szó, amelyet érdemes megnézni.

29# - Ez történt egy éjszaka (It Happened One Night - 1934)

Ez történt egy éjszaka

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Nincs is csodálatosabb annál, mikor Jerikó falai leomlanak, amelyet ebben a nagyszerű filmben interpretáltak számunkra könnyed és szórakoztató formában, amely maga az isteni triumvirátus, mellyel joggal lehet szolgálni a nagyérdeműnek. A készítők együttes erőfeszítése nagyon megmutatkozott, ahogy egy kerek egésszé alakult a történet, amely egyben Frank Capra csodálatos rendezésének, az operatőri munkának és a színészek játékának köszönhető.

Kevés rendező mondhatja el azt magáról, hogy majdnem minden filmje díjat nyert, illetve, hogy mindegyik alkotását imádták a nézők, amely Capránál jelentős dolog. Az én általam vélt életművét, Az élet csodaszépet természetesen nem éri el ez a bohém, mégis nagy érzésű mű, amely szinte légkalapácsként tör bele az emberbe, majd leáll és bennemarad. Nevetünk és nevetünk és nevetünk, mert annyira talán nincs komolyan véve a szerelmi szál, legalábbis így én éreztem. Nem akarták azt, hogy sírjunk, de ellenben akarták, hogy potyogjon a könnyünk a röhögéstől, amely nálam gyakran meg is történt. A 

színészek nélkül viszont nem lett volna az Ez történt egy éjszaka, egy Ez történt egy éjszaka. Clark Gable és Claudette Colbert brillírozott, amelyet csak a mozgókép megtekintésével vehetünk szemügyre, de elég már csak ránézni a borítóra és  megvilágosodik minden. Ironikus az a jelenet, melyben eljátsszák a nyomozók előtt, hogy ők egy házaspár, akik bömbölnek és ordítoznak, mindezt pedig egy filmben, mely még jobban kihangsúlyozza nagyszerű tehetségüket a filmszakmában, melyet érdemes nyomonkövetni minden filmkedvelőnek.

A 30-as években rendkívül sok művész- és más szórakoztató jellegű film került terítékre, melyek közül a kedvencemet, A kék angyalt emelném ki, mely a nagyszerű német Josef von Sternberg kezei közül került ki és amelyet bármikor meg tudok nézni, talán még kritika is lesz belőle. Az Ez történt egy éjszaka viszont valami mást hoz, és talán ezért indokolt a díj. A nem túl bonyolult történet pedig még jobban magában hordozza a nyerést, hisz nem ez a lényeg. A természetesség csak úgy sugárzik ebből a műből és ez a sugárzás mindenben megtalálható: Gable és Colbert mimikájában, a képi világ 

szépségében és a rendezés fantasztikus mivoltában. Most viszont, az ömlengés után talán muszáj megemlítenem egy valamit, amely nem passzolt az én ízlésvilágomhoz: ez pedig helyenként a vágás volt. Tény és való, hogy mindenki meg tudja érteni a filmek felett eljárt időt és a technika korszerűsödését, amely ma már a filmvilágban is megenged olyan dolgokat, amelyek példának okáért a 30-as években még a legmerészebb álmokban sem jelent meg. Néhány jelentnél nyersnek éreztem a képek szekvenciáját, nem folyamatosnak és ez veszített a film hangulatából, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie, de ezt dobta a gép.

Elnézve ezen apró probléma mellett nagyszerű és meghatározó műről van szó. Még nagyobb nyomatékossággal, ha Frank Capra jön fel szóba.

28# - Holtodiglan (Gone Girl - 2014)

Holtodiglan

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Enyje, David Fincher barátunk nagyon lentebb rakta a mércét a Harcosok klubja, vagy a Játsz/ma után, amelyet egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, mert lehetett volna a Holtodiglan egy sokkalta, de sokkalta jobb film, mégsem sikerült nagy művet alkotni újra. Azt vettem észre hogy ez a Ben Affleckkel még idegenebb film mennyire túlontúl van értékelve, amely nem egy jó dolog. Valahogy nem jött át, nem tudtam belefolyni a történésekbe, néhány rész pedig merő szenvedés volt, de ettől eltekintve egy kellemes és jó filmnek tekinthetünk elébe, amely hozzá szokásos formáját és a szórakoztatásra 

adatott, de semmi többre, ez viszont Finchertől nem lett volna elvárható.

A sztori nem éppen eredeti, a házasságról és az abban elrejtett gondokról szól, melyet egy thriller erejéig sikerült interpretálni a vászonra, amely elég sok embernek bejött, de nekem például nem. És itt is jön képbe a szubjektív véleményalkotás, amelyről hosszasabban nem is írnék, mert ezt minden kritika elejére le szoktam írni és előfordult hogy belekerült szervesen is a tartalomba, tehát ezt most kell letudni. Nem érzem indokoltnak hogy Ben Affleck mostanság ennyire felkapott lett, én nem érzek benne semmit, amitől színészetnek nevezném a játékát, amely most egy kicsit kinyílt, de haloványan, így megint nem sikerült semmit sem alkotni, a néhol szinte már-már ripacskodás mellett. Ezzel szemben viszont itt van nekünk Rosamund Pike, aki nagyon jól jelenítette meg az elmebeteg nőszemély szerepét, semmi gond nem volt vele, sőt.

Az atmoszféra volt az egyetlen olyan dolog, amelytől kicsit színesebb lett ez a produktum, mert sejtelmes volt és nem könnyen kiszámítható, de sajnos aztán ez is veszített az értékéből és visszatértünk Sablon-sziget őserdejébe, ami kifejezetten baj. Fincher, nem ezt vártam, egyáltalán nem. A vicc, hogy szemérmetlenül felkapott lett a nézők körében ez a thriller, ami már megint nem mutatott sok újat és az IMDB-n rögtön bekerült a TOP 250-es filmlistába, amely egyben felháborító és vicces. Ez a 8,3-as pont talán a 2014-es évek legnagyobb baklövése volt és ezt bárminemű elfogultság nélkül kijelenthetem. Ez egy szórakoztató film volt és nagyon sajnálom, hogy elvettem az életemből 2 és fél órát Fincher-hanyatlásának nagyszerű bemutatásához. Szó se róla, nem egy rossz filmről beszélünk, de ez kőkemény arculköpés, mert a reményeim egyáltalán nem következtek be.

27# - Születésnap (Festen - 1998)

Születésnap

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Úgy gondolom, hogy az egyik legérdekesebb és legkomolyabb rendezői mozgalom a Dogma 95 volt, vagy talán még mindig van (hisz hatalmas tisztelet jár azoknak a rendezőknek, akik még ma is próbálkoznak ilyesfajta szabályok szerint alkotni).A Születésnap rendezője, Thomas Vintenberg - aki egyúttal az egyik kedvenc rendezőm -, a Dogma 95 legemlékezetesebb tagja, aki filmjeivel elvarázsolja a nézőt, legyen az kézikamerával felvett, effektusokat nélkülöző mű, vagy normál technikával készült produktum, ő mindig olyat varázsolt elő tudásával, amely előtt csak tátottuk a szánkat és remélem, hogy ezzel sok ember így van. Másodjára néztem meg és ekkor döntöttem el, hogy ideje írni róla egy kritikát, mivel amikor először láttam, még nem volt ez a blog. Hát most itt van.

A Születésnap a lehető legnagyobb traumát és bűnt dolgozza fel egy család előtt. A családapa, Hegel születésnapján Christian, az elsőszülött fiú bejelenti a rokonok előtt, hogy apja megerőszakolta őt és húgát is (ezt rendszeresen tette), aki még nem sokkal a buli előtt öngyilkos lett. A kialakult stresszhelyzetet még növeli Michael, a forrófejű, 
rasszista öccs és a depressziós Helen vetélkedése, amely egymás ellen fordul. Úgy gondolom hogy Vintenberg nagyon melléfoghatott volna, de nem tette, hanem a tőle várható módon rendkívüli és eredeti munkát adott ki a kezei közül, amelyet hőn köszönhet a világ. A történetvezetés nem lassú, sőt, elrepül az idő a Születésnap felett. A
feszültségadagolást, maga, a rémisztő históriák vászonra vitelének nagymestere, Alfred Hitchock sem tudta volna jobban megoldani, aki ironikus és érdekes módon egy rövid megemlítést is kapott a ceremóniamester ünnepi szavai között, amely talán tudatosan került bele a szövegkönyvbe, ezzel is hozzáadva még valami izgalmat. Ettől függetlenül azt láthatjuk, hogy nem minden háttértörténet van kidolgozva, csak néha-néha kapunk sejtelmes információkat a négy gyermek életéről kapcsolatban és azt is láthatjuk, hogy egy hatalmas gondfelhő veszi körül a családot, amely talán az apa rettenetes tette
miatt van így. Emellett természetesen a feleség bűnössége sem elengedhetetlen, de itt az első számú elítélt: a családvezető. A játékidő végén pedig a lehető legnagyobb büntetést kapja meg: semmibe veszik, levegőnek tekintik és mindenki otthagyja - a Michaeltől kapott verés mellett. A feleség is, de a rokonok őt nem tépik szét, mint Hegelt. Ebből talán arra lehet következtetni, hogy bántalmazta a félelmetes tevékenység mellett is az asszonyt, amely talán elenged valamit az anya felelőtlenségéből.

Az atmoszféra magáért beszél. Én már ott tartok, hogy el sem tudom képzelni a Születésnapot a Dogma 95 fantasztikus előírásai nélkül, amely végrehajtott egy reneszánszot a dán filmek világában, aminek változata ráfért volna Amerikára is.
A néhol kesze-kusza, folyamatosan ide-oda billegő kameravezetés olyasfajta hatást kölcsönöz, mintha mi magunk is személyesen átélnénk ezt a szörnyűséget és mi is öltönyt viselve, vedelvén a bort, vendégekként lennénk jelen. Talán nevezhetem ezt vicces fogalmazással a dán 3D-nek, amely ha belegondolunk találó elnevezés. Megfigyelhetjük hogy bizonyos fényváltozások, amelyek speciális effektusok nélkül vannak jelen, olykor-olykor jelképezik egy-egy szereplő lelki állapotát, stresszhelyzetét, tulajdonságát. Példának okáért itt van az a jelenet, amikor Christian eloldja a kötelet, mellyel a fához kötözték és lefelé menő nap fényében nézelődik, illetve minél jobban megdobnak egy feszültségbombával, annál jobban szemcsésedik a képi világ, amely egy fantasztikus motívummal tárja a szemünk elé a helyzet magaslatát.

A színészekről külön-külön nem tudok véleményt alkotni, csak annyit hogy profin csinálták amit csináltak, de talán az idegbeteg öccs szerepét játszó, Thomas Bo Larsen alakított a legszenvedélyesebben és a legfrenetikusabban, aki visszatérő színész Vintenberg munkáiban, valószínűleg nem véletlenül. A Dogma-filmekben rendkívül jelentős a színészi 
teljesítménynyújtás, mely itt véleményem szerint kimerített minden perspektívát és megfelelően interpretálta az érzések kavalkádját, egy ilyen eset alkalmával. Fontos és nagyszerű mű.

26# - Bilincs és mosoly (Cool Hand Luke - 1967)

Bilincs és mosoly

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Miután befejeztem a Diploma előtt c. filmet és megírtam a kritikát, majd felraktam, a sorsolás a Bilincs és mosoly c. filmre esett. Ekkor már az este 10 órát elérte az idő, de fogtam magam és megnéztem, mert rettentően érdekelt. Nem volt hiába az erőfeszítésem, mert nagyszerűnek tartom ezt a Paul Newman által még jobbnak titulált erős művet, mely úgy gondolom, hogy nem fog rövid időn belül kivánszorogni az élményeim közül.

Mielőtt belekezdtem nézői szerepem megvalósításába, átnéztem pár véleményt róla és megosztottak voltak a kritikák, ami nem egy ritka dolog a filmvilágban. Mindenkinek saját szubjektív nézőpontja van, senkit sem szabad elítélni, mert mást szeret, amit mondjuk mi nem. Meg kell hogy mondjam viszont: azokkal a kritikákkal a legnemesebb értelemben nem értettem egyet, miszerint vontatott és unalmasnak vélték a Bilincs és mosolyt, ami úgy gondolom hogy egy nagy hiba, a relatív véleményalkotástól eltekintve is.

A film legnagyobb stílusjegye, hogy miközben azt hisszük, hogy egy frenetikus vígjáték közepébe estünk bele, mindig jönnek olyan jelenetek, amelyek kiemelnek ebből az érzetből és rávilágítanak arra, hogy: "Hé öreg, ez annyira nem vicces." Egy olyan emberről láthatunk ódát, aki egyre jobban arra törekszik, hogy a körülötte és a saját magában összedőlt világot újraépítse azzal, hogy átnéz szorult helyzete felett és viccel, bohózattal próbálja meg ezt kiegyenlíteni, ami egy nagyon tiszteletreméltó dolog. Mert ha bilincsben vagyunk is, attól még mosolyoghatunk. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a mi Luke-unk valójában csak egy kis közterületsértés miatt került erre a nyomortelepre, ami eltörpül a vele együtt érkező gyilkosok és rablók bűnei mellett. Az egész egy nagy igazságtalanságon alapszik és ezt az első perctől érzékeljük. Erre a szélhámos, rendkívül jó humorú és kitartó ember szerepére, tökéletesebb művészt nem válaszhattak volna, mint Paul Newmant. Annyira el tudott merülni, vagy ha jobban tetszik, annyira azonosulni tudott a szerepével, hogy az valami frenetikus és az atmoszférához ez nagy mértékben hozzájárul, hisz egy alakítás csak két dolgot tud kölcsönözni: vagy elcsépelt lesz tőle az adott mű, vagy felemeli egy magasabb szintre és természetesen itt a 

második perspektíva valósult meg. George Kennedy, a legjobb haverja is jól alakított, de nem érzem indokoltnak az Oscar-díjat, csak Newman esetében. Szerintem nem volt egészen igazságos, ami ironikus, mert az egész film erről szólt. Ha-ha-ha.

A legfontosabb motívum, a sokak számára elhanyagoltnak tekinthető Szemüveges főnök (sajnos ennél jobb szavakkal nem lehet illetni, mivel majdhogynem mindenki főnök volt a filmben), aki sohasem szólalt meg, egyetlen egyszer sem a játékidő alatt, mégis arcmimikájával és testmozdulataival frenetikus alakítást hozott össze. Csodálom hogy a pantomim-művészek nem avatták szentté a halála után, de viccet félretéve, szerintem szent igaz, hogy nagyot alakított. Azt viszont mindenképp meg kell említenem, hogy ha az én nézőpontomat vizsgáljuk: szerintem ő egy jelkép a filmben. Egy motívum. Talán a halál motívuma, mert miközben bilincsben vagyunk, de mosolygunk és elvagyunk, futunk a halál elől is, aki végül is eljő értünk, amely itt a film végében nyilvánult meg. Luke viszont ekkor sem adta fel: még félholtan a kocsi hátsó ülésén is rámosolygott a legjobb haverjára.

A Bilincs és mosoly, mint regény, mint pedig film, szilárdan kitart egy üzenet mellett: ha szórakozunk az igazságtalansággal, pórul járhatjuk, de ez ne tántorítson el bennünket, törjünk ki a kínzás alól és éljük olyannak az életünket, amelynek mi akarjuk. Frenetikus mű.