27# - Születésnap (Festen - 1998)

Születésnap

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.

EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!

Úgy gondolom, hogy az egyik legérdekesebb és legkomolyabb rendezői mozgalom a Dogma 95 volt, vagy talán még mindig van (hisz hatalmas tisztelet jár azoknak a rendezőknek, akik még ma is próbálkoznak ilyesfajta szabályok szerint alkotni).A Születésnap rendezője, Thomas Vintenberg - aki egyúttal az egyik kedvenc rendezőm -, a Dogma 95 legemlékezetesebb tagja, aki filmjeivel elvarázsolja a nézőt, legyen az kézikamerával felvett, effektusokat nélkülöző mű, vagy normál technikával készült produktum, ő mindig olyat varázsolt elő tudásával, amely előtt csak tátottuk a szánkat és remélem, hogy ezzel sok ember így van. Másodjára néztem meg és ekkor döntöttem el, hogy ideje írni róla egy kritikát, mivel amikor először láttam, még nem volt ez a blog. Hát most itt van.

A Születésnap a lehető legnagyobb traumát és bűnt dolgozza fel egy család előtt. A családapa, Hegel születésnapján Christian, az elsőszülött fiú bejelenti a rokonok előtt, hogy apja megerőszakolta őt és húgát is (ezt rendszeresen tette), aki még nem sokkal a buli előtt öngyilkos lett. A kialakult stresszhelyzetet még növeli Michael, a forrófejű, 
rasszista öccs és a depressziós Helen vetélkedése, amely egymás ellen fordul. Úgy gondolom hogy Vintenberg nagyon melléfoghatott volna, de nem tette, hanem a tőle várható módon rendkívüli és eredeti munkát adott ki a kezei közül, amelyet hőn köszönhet a világ. A történetvezetés nem lassú, sőt, elrepül az idő a Születésnap felett. A
feszültségadagolást, maga, a rémisztő históriák vászonra vitelének nagymestere, Alfred Hitchock sem tudta volna jobban megoldani, aki ironikus és érdekes módon egy rövid megemlítést is kapott a ceremóniamester ünnepi szavai között, amely talán tudatosan került bele a szövegkönyvbe, ezzel is hozzáadva még valami izgalmat. Ettől függetlenül azt láthatjuk, hogy nem minden háttértörténet van kidolgozva, csak néha-néha kapunk sejtelmes információkat a négy gyermek életéről kapcsolatban és azt is láthatjuk, hogy egy hatalmas gondfelhő veszi körül a családot, amely talán az apa rettenetes tette
miatt van így. Emellett természetesen a feleség bűnössége sem elengedhetetlen, de itt az első számú elítélt: a családvezető. A játékidő végén pedig a lehető legnagyobb büntetést kapja meg: semmibe veszik, levegőnek tekintik és mindenki otthagyja - a Michaeltől kapott verés mellett. A feleség is, de a rokonok őt nem tépik szét, mint Hegelt. Ebből talán arra lehet következtetni, hogy bántalmazta a félelmetes tevékenység mellett is az asszonyt, amely talán elenged valamit az anya felelőtlenségéből.

Az atmoszféra magáért beszél. Én már ott tartok, hogy el sem tudom képzelni a Születésnapot a Dogma 95 fantasztikus előírásai nélkül, amely végrehajtott egy reneszánszot a dán filmek világában, aminek változata ráfért volna Amerikára is.
A néhol kesze-kusza, folyamatosan ide-oda billegő kameravezetés olyasfajta hatást kölcsönöz, mintha mi magunk is személyesen átélnénk ezt a szörnyűséget és mi is öltönyt viselve, vedelvén a bort, vendégekként lennénk jelen. Talán nevezhetem ezt vicces fogalmazással a dán 3D-nek, amely ha belegondolunk találó elnevezés. Megfigyelhetjük hogy bizonyos fényváltozások, amelyek speciális effektusok nélkül vannak jelen, olykor-olykor jelképezik egy-egy szereplő lelki állapotát, stresszhelyzetét, tulajdonságát. Példának okáért itt van az a jelenet, amikor Christian eloldja a kötelet, mellyel a fához kötözték és lefelé menő nap fényében nézelődik, illetve minél jobban megdobnak egy feszültségbombával, annál jobban szemcsésedik a képi világ, amely egy fantasztikus motívummal tárja a szemünk elé a helyzet magaslatát.

A színészekről külön-külön nem tudok véleményt alkotni, csak annyit hogy profin csinálták amit csináltak, de talán az idegbeteg öccs szerepét játszó, Thomas Bo Larsen alakított a legszenvedélyesebben és a legfrenetikusabban, aki visszatérő színész Vintenberg munkáiban, valószínűleg nem véletlenül. A Dogma-filmekben rendkívül jelentős a színészi 
teljesítménynyújtás, mely itt véleményem szerint kimerített minden perspektívát és megfelelően interpretálta az érzések kavalkádját, egy ilyen eset alkalmával. Fontos és nagyszerű mű.