Ne bántsátok a feketerigót!
FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ KRITIKA AZOKNAK SZÓL, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET, DE KÍVÁNCSIAK EGY EMBER VÉLEMÉNYÉRE ÉS A SAJÁT GONDOLATAIKAT VALAMIFÉLEKÉPPEN ÖSSZE SZERETNÉK EGYEZTETNI EGY ÍRÁSSAL! TARTALMAZNI FOGJA A FILM VÉGÉT ÉS A FONTOSABB MOTÍVUMOKAT, TEHÁT SPOILERES! KIFEJEZETTEN AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR MEGNÉZTÉK EZT A MŰVET.
EZUTÁN PEDIG ARRA HÍVNÁM FEL A FIGYELMET, HOGY A KÖVETKEZŐ ÍRÁS CSAK AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM, AZ ÉN VÉLEMÉNYEM: ETTŐL MÉG NEM KELL IGAZNAK LENNI! JÓ SZÓRAKOZÁST!
A Ne bántsátok a feketerigót! c. filmet leginkább a Tizenkét dühös emberhez hasonlítanám, leszámítva azt, hogy csak egy nyüansznyit egyezik a kettő, valamilyen okból mégis leginkább ez jutott róla eszembe. De bátran ki merem jelenteni, hogy nem áll messze ahhoz a színvonalhoz, melyet a jellemfejlődött esküdtek története adott a filmtörténelem számára. Míg Sidney Lumet filmjében a bűntény részleteinek furfangos kiderítésén és az ebbe burkolt üzenet, azaz az emberek szemének felnyitásán volt a hangsúly, addig Robert Mulligan Harper Lee regényének rendkívüli feldolgozásával az emberi értékről beszél és arról, hogy a megannyi rossz pletyka és gondolat ellenére is lehet valaki egy feketerigó, aki rendkívüli tettekre képes (azaz meggyönyörködtet minket emberségével) ha a helyzet azt úgy kívánja meg. Ebben az 1962-es szenzációban benne van az élet és ezt rendkívül jól meg lehet figyelni.
Véleményem szerint a 2 órás játékidő nagyon korrekt volt, belefért minden aminek benne kellett lennie, így lett a történet kerek egész és ehhez a későbbiekben sem szabad hozzányúlni, hisz ez a legtökéletesebb forma. De azt azért meg kell említenem, hogy a bírósági ügy nem feltétlenül szerves része a cselekménynek. Ez csak egy perspektíva, a kismillió közül, amely rávilágíthat a feketerigókra, akik a világ minden apró pontján megtalálhatóak az élet minden területén. Ennek ellenére Harper Lee nem akarja nekünk definiálni az ilyesfajta emberértékek jellemzőit, egyszerűen csak azt mondja el, hogy vannak és kész. Semmi többet, ami egy elfogadható gondolat. Mégis érdemleges belegondolni hogy mind a regény, mind a film az 1930-as évek Amerikájának korszakát kívánja felidézni, mely a kegyetlen és meggondolatlan rasszizmusával híresült el. A játékidő több mint feléig a feketerigó elnevezést Tom Robinsonra szeretnénk aggatni, de valamilyen szinten becsap minket az író és következik egy hatalmas pálfordulás, aztán minden összekuszálódik, mígnem a puzzle-darabkák újra össze nem illeszkednek.
A film 3 Oscar-díjat kapott - amely még abban az időben azért számított valamicskét -, többek között Gregory Peck frenetikus megértő, etikus családapa-ügyvéd alakításával, mely tanulmányozása alatt száj nem marad csukva. Igazi emberes kiállásával talán azt kell hogy mondjam: ő viszi a színt a képi világba, ha már a produktumot a fekete-fehér világban alkották meg. Az Atticus név - a történet középpontjában álló már említett főszereplő neve - kiejtése leginkább az Ettikuszra hasonlított, amelyből vicces módon, de leginkább az "etikus" megnevezésre lehet következtetni, amely ha jobban átgondoljuk, nem indokolatlan megnevezés. Azért megjegyezném hogy ez egy poénos feltételezés, amely valószínűleg nem rejt magában semmi reális értéket, de mégis csak egy érdekesség.
Feltétlenül egy örök darab, ha nem is kötelező, de illik látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése